Pár napja érlelődik bennem a gondolat, hogy újfent írok a blogra, de idő hiányában mindig letettem erről. Aztán a tegnapi Mezőkövesd elleni meccs után szántam rá magam végleg, hogy muszáj a gondolataimat posztba öntenem. Viszont itt most elsősorban nem a csapat áll a főszerepben, hanem mi magunk, szurkolók! A témában három sokkhatás ért szűk egy hét alatt!
A múlt hét közepén kezdődött az egész….megláttam a szurkolói oldalunkon egy képet….egy képet, amin 11 „fiatal” srác látható valamilyen mérkőzés kezdetén. Bevallom kis túlzással, ha nem a mi oldalunkon tűnik fel a kép, talán még azt sem tudom, hogy a Váci-Izzó csapata látható az archív fotón valamikor a 80-as évek végéről...Egyedül ami árulkodó lett volna talán a Liget fái a háttérben, ugyanis a képen a stadionból fikarcnyi sem látható. Na nem azért, mert olyan szögből készült a kép, hogy az akkori betonteraszos lelátó nem szerepel rajta, hanem azért, mert ezek az álló-alkalmatosságok csurig tömve vannak! Azt hiszem, ha a "West Balkán-sztori" a kép készítésekor tört volna ki, a klubunk biztonsági felkészültségből elég durván megbukott volna. Kis túlzással az emberek egymást tapossák, hogy láthassák a mérkőzést! Még egyszer mondom mindez Vácott!! Apukámtól és sok más korabeli váci illetőtől hallottam többször is, hogy anno az NB1-be való feljutásunk idején 6-7, sőt olykor 10 ezres nézőszámokat produkált a publikum 1-1 mérkőzésen. S bár több youtube-felvétel is van a 90-es évek nagy váci meccseiről, ahol szintén teltház közeli állapot látható, engem mégis ez a kép teljesen lesokkolt. Lesokkolt és máig lesokkol abból a szempontból, ha összevetem azzal a ténnyel, hogy napjainkra hová jutottunk…nem akarok foglalkozni a külső tényezőkkel, illetve a komplett magyar labdarúgás posványával, mert mindent meglehet magyarázni és elfogadni érvekkel. De a szurkoló szívének, érzéseinek ez nem lehet magyarázat. Egykor egy élettel teli stadion mára árnyéka önmagának, s ez nem feltétlen csak a magyar focit vagy a klubot egykor irányító vezetőség személyeinek a hibája, hanem a miénk, szurkolóké is, mert hagytuk mindezt elveszni. Inkább elfordult több ezer ember a váci focitól, semmint kitartott volna a csapat mellett az ínséges időkben....tisztelet a kivételnek!

A Liget fái már akkor ott voltak...
Második sokkoló tényező közvetlenül a meccsünk előtti napon ért engem. Történt, hogy pénteken a Vác Deákvár SE klubházában darts-oztam sokadmagammal, amikor szóba került, hogy másnap játszik a Vác és végre indul a tavaszi szezon. Nem is kellett sok idő, az "idősebbek" már rögtön lökték a sztorikat Váradyról, Brockhauserről és a csapat aranykoráról Nagy Tibivel az élen. Én mindig imádom ezeket hallgatni, mert ugyan vannak már emlékeim a 90-es évek 1-2 parázs meccséről (1993 november Vác-Sopron 7-0!), de ők azok, akiknek huszonévesként volt szerencséjük átélni a „váci csodát”. Az anekdotázás közben egyszer csak a sokáig csendben hallgató 15 éves klubtagunk megkérdezi tőlem: „Robi, neked melyik a kedvenc focicsapatod?” Rögtön vágtam rá a választ: „A Vác Fc!” Ezzel én vissza is tértem volna a hőskorról való diskurzusba, ha nem tűnnek fel a srác elkerekedett szemei, amiket megdöbbenésében meresztett rám. Mint, aki szellemet látott. Kezdtem kapisgálni, hogy lehet számára valami felfoghatatlan dolgot válaszoltam. Valószínűleg előbb számított egy Barcelona, Real Madrid vagy Fradi, Újpest válaszra, mint egy váci lakostól a Vác FC válaszra….nem részletezem a sztorit tovább, mindenki gondolkodjon el ezen a jelenségen. Engem sokkolt a tény, hogy ma már ott tartunk, hogy szeretett városunkban csodaszámba megy, ha valakinek a világon a legkedvesebb együttese a helyi focicsapat…természetesen ezen felül volt anno számomra kedves külföldi csapat, de ez maximum erős szimpátia szintjén csúcsosodott ki, sosem volt mérhető a Váccal egy lapon, akik oly sok szép vagy éppen keserű emléket adtak nekem kinn a stadionban.
Harmadik sokkoló tényező pedig a meccsen ért, nevezetesen inkább annak legvégén. Legyünk önkritikusak: mi váciak nem tudunk szurkolni, legalábbis ami a focimeccseket illeti a jelen korszakban. Itt most tekintsünk el az ultráktól, kizárólag a mezei szurkolókról beszélek. Olykor-olykor elhangzik egy „Hajrá Vác” bekiabalás, de semmi több. Bár a tegnapi "csak sz.patunk" rigmuson hatalmasat derültem, de nem hiszem, hogy ez lenne a követendő példa a biztatás terén! Lásd a tegnapi tipikus példát: 0-1-ig az ultráinkon kívül jóformán a lelkes vendég kövesdiek hangját lehetett csupán hallani. Nálunk maximum egy-két kritikus bekiabálást, amivel megint nem értek egyet, de mindegy lépjünk túl most ezen. 70. perc környékén jött Hege, és korábbi kenyéradójának borsot törve az orra alá, gyönyörűen használva ki a kínálkozó alkalmat, mattolta a kövesdi kapust. Egyszer csak az tűnt fel, hogy jééé, emberek vannak kinn a stadionban!! 1-1 után pedig felélénkült a banda egy része. A 2-1-es vezetésnél már szabályos eufória uralkodott a lelátón. Kezdtem örülni, hogy ha nincsenek is már ezrek a lelátókon, de talán ez a pár száz ember végre megünnepli ezeket a srácokat, akik vert helyzetből, a jóval esélyesebbnek tartott csapat ellen győzni tudtak. Alig vártam a lefújást, hogy ünnepelhessük őket…mert megérdemlik! És mi is megérdemeljük, hogy maroknyian kitartottunk/kitartunk a nem éppen sikeres szezonkezdet után! Erre mi történik? Elhangzik a hármas sípszó, nagy fellélegzés és mindenki indul a dolgára. Mintha mi se történt volna! A kép dettó olyan volt számomra, mint mikor kikapunk! Kígyózó sorban csendben indul a nép hazafelé. Lesokkolt. A szezon egyik legnagyobb győzelmét a lefújást követő 5 másodpercben elszórt tapssal, illetve 4-szer elskandált „Szép volt Fiúk!” rigmussal konstatáltuk és ennyi. Mehetünk. Fel nem fogom, hogy miért nem tudjuk megélni ezeket a pillanatokat közösen? Az utóbbi időszakban oly kevés adódott belőlük, és ha végre eljön, akkor nem köszönjük meg a fiúknak, ahogy megérdemelnék….nekik is kijár a munkájukért, és nekünk is, hogy élvezzük a siker ízét a kitartásért cserébe…együtt, csapat és szurkoló! Szerencsére azt tapasztaltam, hogy volt még 1-2 ember rajtam kívül, akik azért ott maradtak, és éltették a srácokat.
...és még mindig ott vannak! (Forrás: Vác FC hivatalos FB oldala)
Nagyon nehéz tavasz vár ránk, ahol mi, szurkolók lehetünk a 12. játékos a csapatban. Ha idegenben nem is tudunk ennyien ott lenni a srácok meccsein, akkor legalább hazai pályán érzékeltessük velük, hogy ott állunk mellettük, és együtt sikerülhet elérni a célunkat. Legyen az egy bajnoki címért folyó küzdelem, vagy éppen a kiesés réme elől való menekülés.
Mi, szurkolók 2000 óta több nagy csalódást éltünk meg a váci focival kapcsolatosan. De erről nem ezek a srácok tehetnek lenn a pályán…ők hétről hétre értünk, illetve a pengeélen táncoló váci fociért, s ezáltal a váci szurkolókért küzdenek! S mielőtt felhozzátok az írásommal kapcsolatos ellenvéleményeket - biztos van benne bőven egy-két kifogásolható tényező -, egy percig gondolkodjatok el, hogy a 80-as évek nézőszáma, és szurkolói mentalitása után hová süllyedtünk napjainkra, s mi szimpatizánsok hogyan menthetjük még a menthetőt! Mert vagyunk még páran, akik hisznek a csodákban, s talán nem mindenki kezeli ezt még naivitásként…Járjatok meccsre, és tanuljátok megélni a pillanatokat, mert ki tudja meddig van lehetőségünk még rá a váci stadionban.. HAJRÁ VÁC!